Lázár Ervin (1936) felkeresi gyermek- és ifjúkora színhelyeit, Rácegrespusztát, Szekszárdot, s a maga ironikus, megbocsátó módján elmeséli az életét. Megelevenednek novelláinak, meséinek helyszínei, témái. Az anekdoták nyomán látjuk a puszta romos házai között nyüzsgő életet, elhisszük, hogy rosszakarói jót tettek vele, amikor változatos módon kitoltak vele, mert minden élethelyzetből tanult, s a tapasztaltakat beépítette műveibe. Legfőbb tanítómesterei a gyerekek voltak. Egykori házukból magával visz egy jó téglát, s dacol a pusztulással, mert a mesében úgyis minden örök.