A 18. század közepén egy csoport erdélyi magyar Moldvába menekült az osztrák császári hadsereg egy megtorló hadművelete elől. Innen később Bukovinába települtek. Történelmük külön pályára került, a megpróbáltatások egész sorozatát zúdította rájuk; osztrákok, románok, oroszok, németek festették át fölöttük az eget, megtagadva tőlük a magyarsághoz való tartozásuk elemi érzését, mígnem egy hazatelepítési elgondolás következtében új otthont jelölt ki nekik a magyar kormány 1941-ben a szerbektől visszacsatolt Bácskában. Ez a végiggondolatlan telepítési akció talán még az 1764-es székely vérengzésnél, az ú.n. Siculicidiumnál is nagyobb csapást mért rájuk. A házaikból elűzött szerbek rajtuk, az ártatlanokon torolták meg a nagypolitika kormányzati bűneit. Egytől egyig földönfutóvá váltak, hazátlan bitangokká. Kálváriájuk a háború befejezésével egyáltalán nem ért véget. A délmagyarországi Tolna és Baranya megyékben való letelepítésük újabb terhelésekkel járt. A szerbek után a kitelepített svábok házaiba költöztetik be a háborút átvészelt családokat. Kivételes lelki nagyságról tesznek eközben tanúbizonyságot: a tegnapi földönfutók együttérzésüket fejezik ki a mai földönfutóknak, még ha bűnben marasztalják is el őket. A befejező résszel nyugvópontra juthatna a "filmregény", hiszen a bukovinaiak további története már a magyarság jövőbeli sorsába illeszkedik bele, de a film nem betemetni akarja a múltat, hanem Illyés Gyulával, a költővel együtt vallja, hogy nekünk a múltat is teremtenünk kell. Mert csak a helyreállított múlt lehet a történelem szilárd alapja.