A filmszociográfia az 1950-53 között működő hortobágyi munkatáborok egykori deportáltjainak visszaemlékezéseiből, vallomásaiból rekonstruálja sorsukat, történelmüket. Az "elítéltek", mindenfajta bírósági intézkedést nélkülöző elhurcolásától, a letartóztatáskor tudatosodó kitaszítottságuktól kezdve a rehabilitálás-mentes szabadulásig. Jelentés az ország állapotáról, nehezen megrajzolható etikai-szellemi válságáról, következményeiről, s egyben az egyéni, családi krónikákon keresztül az önbecsülés, tartás, társkeresés vízválasztóiról. Itt a tények megélői s elszenvedői, az azokat mindmáig elfojtó sérültjei és magányos küzdve-küzdő Herkulesei jelennek meg. Teljes emberségükben, ideértve tévedéseiket, botlásaikat is. "A nagy kaland" - ahogy egyikük nevezi ifjúságának nem köznapi élményét - megmérettetés volt számukra. S ha nem is lehet fekete-fehéren minősíteni, el lehet gondolkodni: hogy jutottunk idáig, miféle erők s erőterek eredőjeként válhattak családok, magányos nők, férfiak, aggok és csecsemők is máról holnapra ilyen megalázóan jogfosztottá, a népi demokrácia hajnalán. Nem könnyű a képlet, és nemcsak egy megoldás lehetséges a felvetődő kérdéstömegben, hiszen ki-ki származása, társadalmi helyzete, értelmi-érzelmi szintje szerint képviseli magát, így lett kollektív memoárrá e ballada. Nem információ-adaléka a döntő, nem is tudományos kutakodása, sokkal inkább az élet minőségének sorsanalízise, ahol az eszmények és életmódkülönbségek ütköznek egy merőben irracionális gépezettel, akiknek képviselői szintén megjelennek a filmen egykori hivatásuknak, beosztásuknak megfelelően, mai, bővítetten újratermelt tudatuk vértezetével, vagy annak súlya alatt.