A film egy, a rendszerváltás során újonnan felszabadult tabut vizsgál: a megszálló szovjet csapatok - a hajdani eufemizmussal szólva "az ideiglenesen hazánkban állomásozó szovjet csapatok" - jelenlétének tükröződését a hivatalos politika által uralt mozgóképes médiákban és az emberek emlékezetében, gondolkodásában. A heti filmhíradók - melyeknek a televízió megjelenése előtti időben sokkal nagyobb szerepe volt a tömegek politikai manipulálásában - egyfajta ünnepélyes alázatossággal szólnak a szovjet ember, a szovjet kultúra, a szovjet katonaság felsőbbrendűségéről, s olyan nyilvánvaló hazugságok ábrázolásától sem riadnak vissza, mint az a tudósítás, mely szerint 1945-öt követően 300 igásállatot ajándékozott volna a Szovjetunió a kivérzett Magyarország mezőgazdaságának. A filmhíradókban megjelenő Magyarország, mint gyermek, hálás, csillogó szemmel néz az őt szerető, jóságos, de szigorú édesapára, a nagy Szovjetunióra. Ez a fajta primitív politikai paternalizmus legpregnánsabban a politikai beszédekben érhető tetten. A másik oldal ezzel szemben megbocsáthatatlan bűnöket tár fel az 1944-45-ös megszállástól kezdve egészen napjainkig. Mítikussá vált valós történetek szólnak arról, hogyan erőszakolták meg az anya szeme láttára lányát, hogyan lőtték le a férfiakat egy rossz mozdulatért, s hogyan gázoltak halálra lakosokat részegen, egy tankkal a nyolcvanas években. Az érvényben lévő megállapodás szerint 1991 második felében már egyetlen szovjet katona sem lesz Magyarországon. A kivonulók után tönkretett, fel nem robbant aknák, gázolajjal, kerozinnal szennyezett talaj marad. És az emlékük: az egykori politika mozgóképi lenyomatában és egy megszállt nemzet emlékezetében.