Szőts István kevés filmet mondhat a magáénak. A sors által szűkreszabott életműve mégis két olyan filmtörténeti alkotást tartalmaz, mint az 1942-ben készült Emberek a havason és az 1947-ben készült Ének a búzamezőkről. Az 1945 után újra induló magyar filmgyártásban, melyet a nagy politikai pártok szinte maradék nélkül felosztottak egymás közt, Szőts István nem tartozott egyetlen párt udvarába sem. Saját filmvállalatot alapított, hogy szellemi függetlenségét megőrizhesse. Az Ének a búzamezőkről című filmjének szűkkörű, politikai bemutatóján 1948-ban Rákosi tüntetőleg kivonult a teremből már a film kezdetén, a körmenet-jelenetnél, s ezzel Szőts pályája megpecsételődött. A koalíciós idők végeztével a filmgyártás is állami monopólium lett, Szőts - egy kisfilmtől eltekintve (Kövek, várak, emberek) - egészen 1956-ig nem jutott játékfilm-lehetőséghez. 1956-ban - Darvas József megkeresésére - elővette egy régi filmtervét; Jókai Mór egyik novelláját (Melyiket a kilenc közül?) tervezte filmre vinni. 1956. október 24-én reggel 8 órára diszponálták az első felvételt a nagy műgonddal berendezett díszletben... Szőts a filmgyári munkástanács háromtagú direktóriumának tagja lett. Az események dokumentálására hat állandó forgatócsoportot alakítottak, a kis stábokat a város különböző pontjaira küldték - megörökíteni a történelmet. November 4-e rettenetes csalódás volt Szőts István számára is, annál inkább, mivel november 3-án kollégája és operatőrje, Hegyi Barnabás még a Parlamentben forgatott, s tanúja volt az orosz csapatok kivonásáról szóló megegyezésnek. A helyzet "konszolidálásával" Szőtsnek hozzá kellett fognia a Jókai-film elkészítéséhez, s a biedermeier história jótékonyan lefoglalta gondolatait. A film elkészült, s 1957 augusztusában kiküldték a Velencei Filmfesztiválra. Szőts engedélyt kapott, hogy a saját költségén elkísérhesse művét. Itt úgy döntött, megpróbál a világnak ezen a felén érvényesülni. Soron kívül kapta meg az osztrák állampolgárságot, így Ausztriában telepedett le, s lett az osztrák filmfőiskola tanára. Saját, torzóban maradt életműve helyett azonban jobban fájlalja azt a pusztítást, ami véleménye szerint az egész magyar kulturális életet érte az elmúlt negyven évben.