Balogh Mária tizenéves korában tudta meg, hogy az ember, akit addig az apjának hitt, csak a nevelőapja. Most, csaknem fél évszázad elteltével meg akarja tudni, mi történt a családjával. Csataszögön felkeresi a szülői házat, a "kastélyt", ahogy a helybéliek nevezték. Megismerkedik azokkal az idős emberekkel, akik egykor a házuknál szolgáltak, szerették a szüleit, és még emlékeznek a velük történtekre. Baloghék jómódú zsidó földbérlők voltak. Kikeresztelkedtek, asszimilálódtak, magyarnak vallották magukat. A német megszállást követően az apát munkaszolgálatra vitték, felesége a szolnoki gettóba került. A szülők az utolsó pillanatban legalább a gyereket meg akarták menteni. A helybeli katolikus pap megtagadta a segítséget. A dajkához, Zsófiához fordultak, hogy vegye magához és nevelje fel a kislányt. A gyerek bújtatását nem kívánták ingyen, vagyontárgyakat is küldtek vele. A pesztonka magával vitte Marikát a falujába. Később meggondolta magát, és egy szál napozóban visszavitte a csecsemőt a gettóba. A rábízott vagyont széthordták. A szobalányt, aki meg akarta óvni az elhurcolt család tulajdonát, "zsidóbérencnek" nevezték. Anya és lánya ausztriai koncentrációs táborba került, de életben maradtak. Az apa nem élte túl a pusztítást. A pesztonkát még látták a "nagyságos asszony" selyemkabátjában, de azt senki sem tudja, hogy ma hol él. Balogh Mária felolvassa apja neki címzett, 1944 márciusában keltezett megrendítő búcsúlevelét. Ezt az apa még abban a tudatban írta, hogy a kislányt sikerült megmenteni. A film készítői felkeresik az egykori gyűjtőtábort, a Szolnoki Cukorgyárat, megszólaltatják a szemtanúkat. Felolvassák a tábor vezetőinek a csendőrséghez írott napi "hangulatjelentéseit". A jelentések kitérnek arra is, hogy a helyi lakosság teljes közönnyel reagált a zsidók elhurcolására.