"Mielőtt belekezdenénk ebbe az egészbe, a magunk számára is hadd szögezzek le egy-két dolgot. Először is azt, hogy mindent meg kell próbálnunk levetkőzni, a sznobságot, az érdekesnek, intelligensnek, különlegesnek vagy éppen okosnak látszani akarást éppúgy, mint az őszintétlenséget. ( ... ) Nem magunkról csináljuk ezt a filmet, még csak nem is rólad. Nem az a szándékunk, hogy bemutassuk, hogy milyen jó ember vagy, milyen érdekes, különleges ember vagy. Nem. Azért csináljuk ezt a filmet, mert te részévé váltál egy nagyon mély, tragikus történetnek, már amennyiben a halál tragikus. Attól is el kell vonatkoztassunk, hogy mi élettársak, szeretők, barátok vagyunk. Attól is, hogy filmesek vagyunk, hogy most vagy húsz ember dolgozik azon, hogy beszélgethessünk. Mindezektől el kell vonatkoztatnunk, és akkor talán sikerül egy olyan filmet csinálnunk, amely a halálról szól, borzalmasan közli, intim megvilágításban. A te édesanyád haláláról." A beszélgetés fókuszában az a nyolc hónap áll, amikor a Színésznő rákos édesanyját ápolta egy kanadai kisvárosban. Mindketten tudták, hogy az idős asszony meg fog halni, s a nyolc hónap alatt sokat beszélgettek a halálról, az életről, a szenvedésről, a dolgok értelméről vagy értelmetlenségéről. Kétségbeesetten, vigasztalanul, zokogva, máskor görcsösen nevetve a dolgok "abszurditásán", megint máskor csendes, mély belenyugvással.