Diszkó szüneteiben kérdések hangzanak el a fiatalokhoz az AIDS-ről: felemás értékű válaszokat kap a kérdező. A fiatalság nincs igazán tudatában a kór jelentőségének. Tüllfüggönyös távolságból egy fiatal, bajuszos beteggel beszélgetünk. Ő a film egyik vissza-visszatérő szereplője: sok partnere volt, biszexuális életet élt, 33 évesen tudja, hogy nemsokára meg fog halni. Egy asszony a csecsemőjét gondozza, szintén sterilitást sugalló, tüllfüggönyös-kórházi környezetben. Egy afrikai férfival együtt jutott az AIDS-esek sorsára, nem tudja, kettejük közül ki kit fertőzött meg. Kisgyermekét három éves koráig megfigyelés alatt fogják tartani, lehet, hogy ő nem beteg. Egy botanizáló-kertészkedő fiatalember is a halálra vár. Kertjébe, cédrusfája alá fogja őt temetni családja. Ápolónők szólnak a végső fázisban levő betegekről, részvéttel, de szakszerűen. Egy asszony telefonon keresi meghalt férje igazgatóját. A férj műtét során véradástól megfertőződött, az asszony leszázalékolva él otthon, s szeretné, ha a férjének megadott telefonkedvezményt ő is megkaphatná. Máskülönben elszakad a világtól. A bajuszos fiatalemberrel az AIDS-esek társadalmi kirekesztettségéről folyik a szó. Itáliai, balatoni diaképeket vetít egy asszony egy gyereknek. "Keresztapa fényképezte." Vagyis az asszony férje, aki egy operáció során, kórházban fertőződött meg, s már a végső legyengülés állapotában fekszik otthon. Az asszony is halálraszánt: ő később fogja követni férjét, aki pár éve még - fényképeken láttuk - daliás, erős, fiatalos férfi volt. Gyászéneket zeng egy kórus. Fehér lepedők, kórházi fehérség. Egy csecsemő sír egymagában.