A film szervesen kapcsolódik Schiffer Pál előző dokumentumfilmjéhez, az Engesztelőhöz, amely Hargitay Lajos és Hadady Rudolf meggyilkolásának történetét igyekezett felderíteni, háttérben a salgótarjáni sortűzzel. A Ledöndött útjelzők az 56-os eseményeket, a sortüzet s a megtorlást túlélők vallomásaiból áll össze. Nyolc férfi, Jecsmenik Andor, Steigerwald Ottó esztergályosok, Faragó László lakatos, Farsang János hengerész, dr. Magos Béla jogtanácsos, Mede Lajos hegesztő, Tóth-Faragó József esztergályos-lakatos és Ferencz István garázsmester időrendben párhuzamba állított emlékeiből bontakozik ki a salgótarjáni sortűz hiteles története. Salgótarjánban általános sztrájkkal kezdődtek az októberi események. November 4-e után kiürültek az utcák, a város megbénult, s teljes némaságba burkolózott. Még két hétig folytatták a sztrájkot, ugyanakkor a helyi pártbizottság vezetésével létrehozták a pufajkásoknak nevezett karhatalmisták csoportját. December 8-án délelőtt az üveggyári munkások a rendőrkapitányság épülete elé vonultak, s követelték két letartóztatott munkástanács-tag szabadon bocsátását. Hogy ki volt ez a két ember, azt pontosan senki nem tudta. Utólag nyilvánvalóan bizonyítást nyert, hogy provokációról volt szó. A karhatalmisták először a levegőbe, majd a tömegbe lőttek. Az acélgyári munkások később értek a helyszínre, ők már csak halottakat, sebesülteket találtak a téren. A 131 halottat követelő sortűz áldozatai között asszonyok, gyerekek, kiskamaszok. Letartóztatták a volt munkástanácsok tagjait s mindazokat, akik bármilyen szerepet vállaltak a forradalomban. Sőt azokat is, akiknek semmilyen szerepük nem volt - csak hittek benne. Fizikai és pszichikai kínzások az előzetes letartóztatásban, majd az előírt forgatókönyv szerint előkészített perek - súlyos börtönbüntetésekkel. Legtöbbjük az 1963-as amnesztiával szabadult, s keserűen, de tudomásul vették: az élet ment tovább, 56-ból fájó emlék lett. Beilleszkedésüket a társadalomba sorra megnehezítették, s bár kötelezték őket az azonnali munkavállalásra, szakképzettségüknek megfelelő munkát csak nehezen, többnyire egyáltalán nem találtak. Sorsukat Jecsmenák Andor esztergályos így összegezi: "Ledöntött útjelző vagyok/ sötét kor főútja szélén,/ Lassan enyészve korhadok/ s fény dereng nyíl-táblám végén."