1945-48 között folyt a küzdelem az egységes, nemzeti kisebbségek nélküli csehszlovák nemzetállam megteremtéséért. A Benes-kormány adminisztratív és erőszakos eszközökkel törekedett a nagy létszámú, egy tömbben élő nemzetiségek szétverésére, szétszórására. A filmben az események elszenvedői és leszármazottak idézik fel emlékeiket, történészek szólalnak meg. Az elemzéseket és visszaemlékezéseket korabeli híradó- és dokumentumfilm-részletek ellenpontozzák. Az 1921-es népszámlálási adatok szerint 760 ezer magyar élt Csehszlovákiában. Az 1938-as első bécsi döntés visszacsatolta a Felvidéket: a 860 ezer lakos háromnegyed része magyar. 1945-ben Sztálin szabad kezet adott az új, népi demokratikus kormánynak, amely a kisebbségeket - a magyarokat és a németeket - nemzetárulónak tekintette. Az 1945-ben meghirdetett kassai kormányprogram a kollektív bűnösség elvére hivatkozva megfosztotta jogaiktól, állampolgárságuktól a Csehszlovákiában élő magyarokat. Letartóztatták és a GULAG-ra száműzték a Magyar Párt vezetőit, gróf Esterházy Jánost, Neumann Tibort és Stelczer Lajost. Rövidesen megkezdődött az "államellenes elemek" tömeges internálása. A magyarokat és a németeket Ligetfalura vitték, ugyanabba a táborba, ahol a háború alatt a zsidókat gyűjtötték össze. 1945 nyaráig 30 ezer magyar űztek el lakhelyéről. A magyar kormány sürgette a kialakult helyzet törvényes rendezését: megkezdődtek a lakosságcsere-tárgyalások. A tervek szerint annyi magyart telepítenek át erőszakkal a Felvidékről Magyarországra, ahány magyarországi szlovák önként jelentkezik áttelepülésre. Ellenkező eseten a magyarokat kényszermunkára viszik, szétszórtan Cseh- és Morvaország távoli vidékeire. A csehszlovák kormány magyarországi szlovákok körében indított, áttelepülésre buzdító propaganda-hadjárata nem járt eredménnyel: a vártnál kevesebb volt az önként jelentkező. A magyar kérdés megoldására tehát más módszert kellett keresni, mégpedig sürgősen, hiszen közeledett a határokat jóváhagyó párizsi békekonferencia. Itt a csehszlovák kormány csak úgy érhetett el kedvező pozíciót, ha bizonyítani tudta, hogy a Felvidéken nem él számottevő magyar kisebbség. A fenyegetett magyarság egy részét sikerült a reszlovakizáció megalázó aktusára kényszeríteni: ha a felvidéki magyar szlováknak vallotta magát, jutalmul mentesült a jogfosztottság alól. A többieket a "közmunkaakció" meghirdetésével igyekeztek eltávolítani: a fegyveresekkel körülvett magyar településekről marhavagonokban vitték az embereket a csikorgó hidegben a Szudéta-vidékre, az onnan kitelepített németek megüresedett házaiba. Mindezzel sikeresen gyakoroltak nyomást a lakosságcsere-egyezmény végrehajtását halogató magyar kormányra. 1947 áprilisában megindult a lakosságcsere mindkét irányba. Amikor felszálltak a vonatra, nem tudták, hová viszik őket. Csak Magyarországon derült ki, hogy itt is az elűzött németek helyére telepítik a felvidéki magyarokat. A csehszlovákiai magyarság felszámolására irányuló harc négy éve alatt mintegy 200 ezer magyar kényszerült hosszabb-rövidebb időre elhagyni szülőföldjét. Akik maradtak, azokra további megaláztatás várt: hűségesküt kellett tenniük, hogy állampolgárságukat visszakaphassák. Akik visszatértek, szlovák telepeseket találtak elhagyott házaikban. Az ártatlanul meghurcoltak a mai napig sem kaptak jogi-erkölcsi elégtételt.