"Most jobbra, most balra, most éles kanyar jön, itt meg kátyú lesz." A nagyecsedi utcákat kétüléses kerékpáron járjuk Szántó Sándorral, aki hátulról dirigál. Mindebben semmi különös nem lenne, ha a harminc év körüli, kétdiplomás fiatalember néhány éve nem vesztette volna el a szeme világát. Azóta vakon is megpróbál teljes életet élni, belevetette magát Ecsed híres néprajzába; szíjat fon, íjászkodik, táncol. Most épp a lápra igyekszünk: gyékényt vágunk, amiből szakasztókosár, lábtörlő, papucstojástartó készül. Sándort látókorában is ezer dolog érdekelte. Az Árvalányhaj néptáncegyüttesnek alapítója volt, s ma is járja, vakon. Táncos a sötétben. De hiába a megőrzött életszeretet, a boldogságra való képesség: hiányzik az ősz ezer színe, a húsleves aranykarikái, a táncpartner tekintete. Marad a láp sötétje, amiből mindig, minden pillanatban ki kell kecmeregni.