1956-ban vagy 500 olyan tizenéves fiú harcolt a felkelők sorában, akik a megtorlás elől Nyugatra menekülve pár év múlva a Francia Idegenlégióba álltak. A Légió aztán a polgárháborús Algériában vetette be őket. Ők azok, akik a nyilvánosság előtt még sohasem mondhatták el anyanyelvükön kora ifjúságuk meghatározó élményeit a hidegháború e két legforróbb konfliktusáról, melyekből egyaránt a vesztesek oldalán kerültek ki. Későbbi sorsukat eddig nem kutatta senki, holott ma már a legifjabbak is 80 felé járnak. Közülük a film készítői, Nóvé Béla rendező s a Dunatáj Alapítvány kicsiny, de elszánt dokumentarista stábja vagy két tucat veteránra talált, akik máig is Provence-ban és Korzikán élnek. Mivel szülőföldjükre politikai okokból sokáig – volt aki 1956-tól egészen 1990-ig! – nem térhettek haza, többségük 20-30 éven át szolgált a Légió távoli bázisain: Algériában, Korzikán, Madagaszkáron, Tahitin, Csádban, Djibutiban és Francia Guayanán. Nem csoda, ha – legalábbis a lelkük mélyén – ma is harcolnak, hogy hármas kötődésüket újradefiniálják szülőhazájuk (Magyarország), a befogadó ország (Franciaország) és a Légió iránt, mely utóbbi maga is jó időn át egyfajta menedék és hazapótlék volt számukra, mint azt jelszavával ma is hirdeti a hazátlanoknak új hazát ígérve: ’Legio patria nostra’.