ABCD - Lukács György

Lukács György ☰ Budapest 1885.04.13 ☷ Budapest 1971.06.04 | akadémikus, esztéta, férfi, filozófus, író, irodalomtörténész, lapszerkesztő, műfordító, újságíró, egyetemi tanár, országgyűlési képviselő, művelődéspolitikus, népművelési miniszter

652944

kitüntetések

Kossuth-díj, I. fokozat
1948.03.15

archontológia

Ideiglenes Nemzetgyűlés
képviselő
1945.04.02 - 1945.11.04

Magyar Tudományos Akadémia
levelező tag
1948.07.02 - 1949.10.31

Országgyűlés
képviselő
1951.12.14 - 1953.05.17

Népművelési Minisztérium
miniszter
1956.10.26 - 1956.10.31

Országgyűlés
képviselő
1953.05.17 - 1957.05.09

Magyar Tudományos Akadémia
rendes tag
1949.10.31 - 1971.06.04

életrajzok

História TT

Apja egy időben házalással kereste kenyerét, fia születésekor már a Hitelbank egyik ügyvezető igazgatója, a Budapesti Giro- és Pénztáregylet igazgatósági tagja, valamint az Angol–Osztrák Bank vezérigazgatója, az egyik legbefolyásosabb bankár volt Budapesten. A Deák téri evangélikus gimnáziumba került, ott érettségizett. Első cikkeit gimnazistakorában adta közre a Magyar Szalon és a Jövendő című folyóiratokban. 1902-tôl a budapesti Királyi Magyar Tudományegyetem Jog- és Államtudományi Karának hallgatója. Doktori szigorlatot Kolozsvárott, Somló Bódognál tett 1906-ban. 1904 januárjában többekkel együtt megalapította a Thália Társaság nevű kísérleti színházat. 1906–1907-ben Berlinben Georg Simmel előadásait hallgatta. A Berlinben írt A dráma formája című disszertációjával újabb, ezúttal bölcsészdoktorátust szerzett 1909-ben. Egyike volt Ady Endre legkorábbi méltatóinak, s hamar felfigyelt Móricz Zsigmond társadalomkritikai tevékenységére is. A Nyugaton kívül főképp a Huszadik Században publikált. 1911-ben Fülep Lajossal együtt megindította a Szellem című folyóiratot, amely azonban két szám után megszűnt. Az 1911 szeptemberétől 1912 májusáig tartó válságos hónapokat Firenzében töltötte, majd Ernst Bloch rábeszélésére Heidelbergbe költözött. Állandó és termékeny szellemi kapcsolatba került Max Weberrel és körével, és itt kezdte el esztétikai nézeteinek rendszerbe foglalását. A tervbe vett egész mű nem készült el, a „heidelbergi művészetfilozófia és esztétika” töredékben maradt. Érdeklődését történetfilozófiai és etikai problémák kötötték le. 1914-ben nem értett egyet német filozófus barátainak háborús lelkesedésével, különvéleményét A német értelmiség és a háború című cikkében foglalta össze. 1917-től egyre gyakrabban utazott haza, ilyenkor hetenként ismétlődő vitadélutánokon találkozott barátaival. A Vasárnapi Kör elsősorban történet- és vallásfilozófiai kérdésekkel foglalkozott. A kör tagjai 1917 őszén megindították a Szellemtudományok Szabadiskoláját, amelynek keretében etikai problémákról tartott előadást. A fennálló rend etikai elutasítása mindinkább a marxizmus felé fordította érdeklődését. A kortárs marxisták közül főleg Rosa Luxemburg műveivel ismerkedett meg. A Kommunisták Magyarországi Pártjába – a pártvezetők nem kis csodálkozására – baráti körével, a „heidelbergi filozófusokkal” együtt 1918 decemberében lépett be. Az 1919. februári letartóztatások után a KMP újjászervezett központi bizottságának tagja, március 1-jétől a Vörös Újság című pártlap egyik szerkesztője. 1919. március 21-étől közoktatási népbiztos-helyettes, április 3-tól június 29-ig a négy közoktatási népbiztos egyike, majd augusztus 1-jéig ismét népbiztos-helyettes. Irányította a Tudományos Elméleti Társaság létrehozását, a műkincsek állami kezelésbe vételét, a színházak államosítását. 1919 májusában–júniusában részt vett a Vörös Hadsereg egyik hadosztályának politikai munkájában, élelmezésének biztosításában s végül a fegyveres harcokban. A forradalom sikere érdekében a terror alkalmazásától sem riadt vissza. A kommün bukása után az illegális KMP megszervezésének önként vállalt feladatával itthon maradt. Korvin Ottó elfogatása után, a letartóztatás közvetlenül fenyegető veszélye elől sikerült Bécsbe menekülnie. 1920–1921-ben a párt Bécsben működő ideiglenes központi bizottságának tagja. Számos cikket írt a kommunista mozgalom elméleti kérdéseiről, írásai a Kommunista Internacionálé Kommunismus című lapjában jelentek meg. A párt magyarországi újjászervezésének, hazai stratégiájának kérdésében Landler Jenő pártépítő frakciójához csatlakozott, úgy vélték, a pártot csak az otthoni, legális munkásmozgalom – a szociáldemokrata párt és a szakszervezetek – megmaradt kereteit felhasználva lehet létrehozni. 1921-ben a frakció képviseletében Landlerrel és Hirossik Jánossal együtt részt vett a Komintern III. moszkvai kongresszusán. A pártépítés módszereit illetően a végrehajtó bizottság a Landler-frakció álláspontját fogadta el, 1921 októberében a frakcióharcok következtében Landlerral együtt kiléptek a KMP Központi Bizottságából. 1923-ban kötetbe gyűjtötte és kiadta 1918–1922 között írt politikai és filozófiai tanulmányait. 1924 februárjában nagyobb tanulmányt írt Leninről, amelyben a januárban meghalt orosz forradalmár gondolatainak összefüggését elemezve saját korábbi műveinek „messianisztikus marxizmusát”, a hegeli idealizmus hatását is felülvizsgálta. A következő években főképpen a marxizmus és a munkásmozgalom ideológiájának történetével foglalkozott. Számos cikket közölt a KMP bécsi folyóiratában, az Új Márciusban, valamint különböző álneveken, a Budapesten megjelenő 100%-ban. Miután 1924 júniusában a Komintern V. kongresszusán a szociáldemokráciát a fasizmus egyik szárnyának bélyegezték, így őt is jobboldalinak, revizionistának minősítették. Az 1925. augusztusi bécsi pártkongresszuson nem is került a KB tagjai közé, 1926 júniusában, Berlinben kooptálták a központi bizottságba. 1928 áprilisában a bécsi rendőrség rövid időre lefogta. 1928-ban a KMP Központi Bizottsága megbízta, hogy állítsa össze a párt küszöbönálló II. kongresszusának programnyilatkozatát. Az akkori mozgalmi nevével jelzett ún. Blum-tézisekben kifejtette, hogy a párt közvetlen stratégiai célja Magyarországon nem a proletárdiktatúra, hanem a munkásság és a parasztság demokratikus diktatúrája. A tézisek alapvető mondanivalója egybeesett a Komintern VI. kongresszusának Magyarországról adott értékelésével, amikor a tervezet a KB elé került, rendkívül élesen elvetették. Kényszerűen és cinikus módon visszavonta tervezetét, majd a KB-tagok kívánságára nyilvánosan is önkritikát gyakorolt. 1929-ben, mint az illegális központi bizottság titkárságának a vezetője három hónapon át Budapesten tartózkodott. Miután visszatért Bécsbe, az osztrák kormány megtagadta tartózkodási engedélyének meghosszabbítását. 1930-ban a KMP II. aprelevkai kongresszusán kihagyták a központi bizottságból. Ösztöndíjat kapott Moszkvába, ezért családjával együtt a Szovjetunióba költözött, a moszkvai Marx–Engels–Lenin Intézet munkatársa lett. 1931 nyarán Berlinbe utazott, hogy a Német Proletárforradalmár Írók Szövetségében a proletár avantgárddal szemben a realizmus irányvonalát képviselje. 1933-ban visszatért Moszkvába, újra esztétikával kezdett foglalkozni. Írásai a következő években jórészt az 1933-tól megjelenő Lityeraturnij Krityik című folyóiratban jelentek meg. Marx és Engels esztétikai megjegyzéseinek gyűjtését és rendszerezését végezte, majd a Szovjetunió Tudományos Akadémiája Filozófiai Intézetének munkatársaként 1935-től 1939-ig a Der junge Hegel című monográfiáján dolgozott, amelyre 1942-ben megkapta a filozófiai tudományok doktora fokozatot. Politikai pályájának újabb fordulata a Komintern VII. kongresszusával (1935. július) érkezett el. Mindaz, amit a Blum-tézisekben felvetett, határozott pártpolitikává vált. 1938-ban a népfrontprogram jegyében megindult Moszkvában az Új Hang című folyóirat, amelynek egyik vezető publicistája. Ettől kezdve újból fokozott figyelemmel követte a magyarországi eseményeket, állást foglalt az urbánusok és a népiek vitájában, tanulmányokat közölt Adyról, Babits Mihályról, Illyés Gyuláról. Miután Németország megtámadta a Szovjetuniót, az NKVD 1941. június 29-én letartóztatta, de 1941. augusztus 26-án hazatérhetett. Mint emigránst 1941 végén családjával együtt Moszkvából Taskentbe telepítették ki. Csak 1943-ban térhettek vissza Moszkvába. A háború végének közeledtével el kellett döntenie, hol folytatja pályáját, hiszen tudományos munkásságának szinte egésze, filozófiai gondolkodásának gyökerei erős szálakkal kötötték a német nyelvterülethez. Mint a Magyar Kommunista Párt tagja, 1945. augusztus 1-jén tért vissza Magyarországra. Az 1945. április 2-án Budapesten megtartott választói nagygyűlés távollétében delegálta képviselőnek az Ideiglenes Nemzetgyűlésbe. 1945-ben és 1947-ben nem került be a törvényhozásba, majd 1949. május 15-én a Magyar Függetlenségi Népfront országos listáján pótképviselővé választották, 1951. december 14-én bejutott az országgyűlésbe. 1953. május 17-én a budapesti listán ismét képviselő lett, a ciklust nem töltötte ki, mert 1957. május 9-én megfosztották mandátumától. 1945 novemberében egyetemi tanári kinevezést kapott a Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karára. Az esztétika és a kultúrfilozófia tanára lett, előadásai, szemináriumai csakhamar a kar leginkább látogatott órái lettek. 1946 januárjától egyik szerkesztője a Fórum című folyóiratnak, majd a Társadalmi Szemle szerkesztőbizottsági tagja. 1948-tól a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagja, és az igazgatóságba is beválasztották (1948–1949). Neve szerepelt 1948-ban az első Kossuth-díjasok között. Részt vett az Akadémia 1949. évi átszervezésében. Rövidesen rendes tag és az elnökség tagja, e funkcióját egészen 1958. évi visszavonulásáig megtartotta. Egyike volt a nemzetközi békemozgalom szorgalmazóinak, az 1949-ben megalakult Békevilágtanács magyar képviselője. Wroclawban részt vett az első nemzetközi kongresszuson, és a későbbiekben is folytatta ez irányú tevékenységét. Az újabb törést karrierjében az 1949 nyarán kirobbant ún. Lukács-vita jelentette, amelynek középpontjában Lukács demokrácia-felfogása állt. A Rajk-per és az „irodalmi vita” közötti tartalmi összefüggés az időbeli egybeesés miatt is nyilvánvaló. Népfrontos felfogása és szellemi magatartása egyáltalán nem felelt meg a proletárdiktatúra szükségességét hirdető, osztályharcos hivatalos álláspont képviselőinek. A pártsajtóban Rudas László támadta meg, Révai pedig vitazáró cikkében utalt a Blum-tézisek és szerzőjük húsz évvel ezelőtti sorsára, a Szovjetunióban kapott bírálatokra is. Ismét nyilvános önkritikára kényszerítették, de ez formális gesztus volt részéről, jelzi ezt az is, hogy a kifejezetten politikai természetű feladatoktól önként visszavonult. A politikai-ideológiai életből való kiszorítása után nagyszabású filozófiai és esztétikai tanulmányokat írt. 1953 elején, a Sztálin halála utáni időszakban javulni kezdett körülötte a hangulat. Nem hitt Nagy Imrében, mert úgy vélte, hogy saját program nélkül nem tudja majd a Rákosiék okozta válságot felszámolni. 1954-ben befejezte Az ész trónfosztása című nagy munkáját, amelyért újabb Kossuth-díjat kapott. A Petőfi Kör filozófiavitáján személye, az őt ért méltatlan támadások, igazságtalanságok szükségképpen előtérbe kerültek. Politikai gondolkodásából és tekintélyéből természetes módon következett, hogy 1956. október 24-én bekerült az MDP Központi Vezetőségébe. Október 26-án Nagy Imre kormányában a népművelési tárca vezetésével bízták meg. Október 30-ától az új kommunista párt, az MSZMP ideiglenes szervezőbizottságának tagja. A Varsói Szerződésből való kilépés és a semlegesség kimondása ellen szavazott. A szovjet katonai invázió elől 1956. november 4-én Nagy Imrével együtt a jugoszláv követségre menekült. November 18-án Vas Zoltánnal – a többieket megelőzve – elhagyták a követség épületét, de őket is letartóztatták és 23-án – a Nagy-csoporttal együtt – Romániába száműzték. 1957. április 11-én feleségével együtt hazatérhettek romániai deportálásukból. Szinte azonnal, május 15-én levelet írt a Magyar Szocialista Munkáspárt vezetőinek, tudatva velük, hogy továbbra is a párt tagjának tekinti magát. Levelére sohasem kapott hivatalos választ, lexikonból tudta meg, hogy kizárták a pártból. A körülötte zajló vitákban, sem a magyar politikai közéletben nem vett részt, tudományos kutatásait folytatta. 1958-ban nyugdíjazása mellett döntöttek. Nyugati lapoknak rendszeresen nyilatkozott politikai kérdésekről, ezekben az interjúkban közeledés tükröződött az MSZMP álláspontjához. A kölcsönös közeledés következtében visszatérhetett a magyar szellemi életbe, 1967-ben visszavették a pártba. 1969-ben kezdődött el műveinek gyűjteményes magyar nyelvű kiadása. Fiatal filozófusokból, társadalomtudósokból tanítványi kör alakult ki körülötte; később számos tanítványa a rendszer kritikusa, sőt tagadója lett. Filozófiai, esztétikai munkásságáért több ország tudományos akadémiája fogadta dísztagjává.

Kortárs magyar írók, 1945-1997

A Kisfaludy Társaság díja 1908; Baumgarten-díj 1946; Kossuth-díj 1948, Kossuth-díj nagydíja 1955; az MTA lev. tagja 1948, r. tagja 1949; Köztársasági Elnök Elismerésének Aranykoszorúja 1949; Magyar Népköztársasági Érdemrend 1950, 1955; Magyar Népköztársasági Érdemrend IV. fokozat 1950; Szocialista Hazáért Érdemrend 1968; a Munka Vörös Zászló Érdemrendje 1969; Joliot Curie-emlékérem 1969; Felszabadulási Jubileumi Emlékérem 1970; Goethe-díj 1970.(Bp., 1885. ápr. 13.-Bp., 1971. jún. 5. <1975*MEIL>): esztéta, filozófus.LUKÁCS GYÖRGY [Lővinger]M.: A lélek és a formák, esszék, 1910; A modern dráma fejlődésének története, 1911; Die Theorie des Romans. Ein geschichtphilosophisches Versuch über die Formen der grossen Epik, Berlin, 1920 [japánul: Tokió, 1938]; Geschichte und Klassenbewusstsein. Studien der Marxistischen Dialektik, Berlin, 1923 [japánul: Tokió, 1927], magyarul: Történelem és osztálytudat, 1971; Lenin. Studie über den Zusammenhang seiner Gedanken [magyarul is], Bécs, 1924 [japánul: Tokió, 1927]; Moses Hess und die Probleme in der idealistischen Dialektik, Lipcse, 1926; Literaturnüe teori XIX. veka i markszizm, Moszkva, 1937; Kisztorii realizma, Moszvka, 1939; Gottfried Keller, Kijev, 1940; Írástudók felelőssége, Moszkva, 1944 [Bp., 1945]; Az újabb német irodalom rövid története, 1946; A polgári filozófia válsága, 1947; Irodalom és demokrácia, 1947; Új magyar kultúráért, 1948; Az ész trónfosztása, 1954; A különösség mint esztétikai kategória, 1957; Az esztétikum sajátossága, 1965; m. kiadások: Balzac, Stendhal, Zola, 1945; Goethe és kora, 1946; Nagy orosz realisták, 1946; A történelmi regény, 1947; A realizmus problémái, 1948; A fiatal Hegel, Zürich-Bécs, 1948, Bp., 1976; Marx és Engels irodalomelmélete, 1949; Német realisták, 1955; Adalékok az esztétika történetéhez, 1953. ~ V. M., 1-4, 1969-72; Ö. M. 1971-; A heidelbergi művészetfilozófia és esztétika, 1975; A regény elmélete, 1975; A társadalmi lét ontológiájáról, 1976; ~ hagyatékából, 1980-; Georg Lukács Werke, Neuwied am Rhein, 1963-; Aufbau, 1946-1956, Berlin, 1981-; Versuche zu einer Ethnik, 1994.[ÚMIL,MEIL,OSZKK]

Magyar életrajzi lexikon, 1967-1994

Lukács György (Bp., 1885. ápr. 13. – Bp., 1971. jún. 5.): filozófus, esztéta, egyetemi tanár, az MTA tagja (t. 1948, r. 1949), Kossuth-díjas (1948, 1955). Édesapja ~ József bankig. volt, aki 1899-ben nemességet kapott „szegedi” előnévvel. Első cikkeit gimnazista korában adta közre a Magyar Szalon és a Jövendő c. folyóiratban. Ibsen, ill. Hauptmann modorában drámákat is írt, ezeket azonban 18 éves korában megsemmisítette. 1902-től a bp.-i egy. jog- és államtudományi karának hallgatója volt, doktori szigorlatot (1906) Kolozsvárott tett Somló Bódognál. 1904. jan.-ban Bánóczi Lászlóval, Benedek Marcellal és Hevesi Sándorral megalapította a Thália Társ.-ot, részt vett a színház műsortervének kialakításában, több színművet fordított (pl. Ibsen: Vadkacsa). 1906–07-ben Berlinben G. Simmel előadásait hallgatta. Itt írta meg a Kisfaludy Társ. pályázatára első nagyobb művét, amellyel 1908. jan.-ban elnyerte a társaság díját. A dráma formája c. irodalommal foglalkozó disszertációjával újabb doktorátust szerzett (1909). A drámatörténeti pályamű átdolgozott, jelentősen kibővített változata 1911-ben jelent meg nyomtatásban A modern dráma fejlődésének története c.-mel. Ezekben az években számos kritikát és esszét is írt, ezek nagyrészt a Nyugatban láttak napvilágot, majd kötetbe gyűjtve is megjelentek előbb magyarul, majd németül (A lélek és a formák, 1910; Die Seele und die Formen, 1911). A Nyugaton kívül főképp a Huszadik Században publikált, itt adta közre nagy jelentőségű Ady-tanulmányait (1908, 1909). 1911-ben Fülep Lajossal együtt megindította A Szellem c. filozófiai folyóiratot, amely azonban két szám után megszűnt. 1911. máj.-ban öngyilkos lett Seidler Irma, esszéinek ihletője, nov.-ben meghalt legjobb barátja, Popper Leó, aki írásainak addig legértőbb kritikusa volt. E. Bloch rábeszélésére Heidelbergbe költözött. Állandó, termékeny szellemi kapcsolatba került M. Weberrel és körével (E. Lask, F. Gundolf), itt kezdte el esztétikai nézeteinek rendszerbe foglalását. A tervezett könyv egyes fejezeteit két megközelítésben is kidolgozta, az egész mű azonban nem készült el. (Az ún. „heidelbergi” művészetfilozófia és esztétika sokáig lappangó töredéke csak halála után jelent meg.) Érdeklődését mindinkább történetfilozófiai és etikai kérdések kötötték le, gondolatait egy Dosztojevszkijről szóló monográfiában akarta rögzíteni: ennek bevezetéseként írta meg 1914-ben a Die Theorie des Romans-t. Ugyanebben az évben megnősült, felesége Jelena Andrejevna Grabenko orosz emigráns volt. Négy év után elváltak. Német filozófus barátainak háborús lelkesedésével nem értett egyet, különvéleményét A német értelmiség és a háború c. cikkében foglalta össze. 1917-től egyre gyakrabban utazott haza, ilyenkor hetenként ismétlődő vitadélutánokon találkozott barátaival. Az összejövetelekből kifejlődő Vasárnapi Kör (Balázs Béla, Fülep Lajos, Hauser Arnold, Mannheim Károly, Ritoók Emma, Tolnay Károly és mások) elsősorban történet- és vallásfilozófiai kérdésekkel foglalkozott; tagjai 1917 őszén megindították a Szellemtudományok Szabadisk.-ját, amelynek keretében ~ etikai problémákról tartott előadást. Ez alkalommal találkozott ismét fiatalkori ismerősével, Jánossyné Bortstieber Gertrúddal, akivel – az asszony férjének halála után – 1919-től több mint negyven éven át élt harmonikus házasságban. A fennálló rend etikai elutasítása érdeklődését mindinkább a marxizmus felé fordította; a kortárs marxisták közül elsősorban R. Luxemburg műveivel ismerkedett meg. Az őszirózsás forradalom győzelme után a társadalmi rend kritikájának addig elvont, történetfilozófiai-etikai problémája gyakorlati kérdéssé változott. 1918. dec.-ben belépett a KMP-ba. 1919. febr.-tól a Vörös Újság egyik szerk.-je, a Tanácsköztársaság kikiáltásakor a közoktatásügyi népbiztos h.-e, a Vörös Hadsereg V. hadosztályának politikai biztosa, 1919. jún.-tól közoktatásügyi népbiztos. A Tanácsköztársaság bukása után az illegális KMP megszervezésének feladatával itthon maradt; Korvin Ottó elfogatása után, a letartóztatás közvetlenül fenyegető veszélye elől sikerült Bécsbe menekülnie. Hamarosan követte felesége is három gyermekével (Jánossy Lajos, Ferenc és Anna). ~ 1920–21-ben a párt Bécsben működő Ideiglenes Központi Bizottságának tagja volt. Számos cikket írt a kommunista mozgalom elméleti kérdéseiről; ezek a Kommunista Internacionálé Kommunismus c. folyóiratában jelentek meg. A párt mo.-i újjászervezésének, hazai stratégiájának kérdésében Landler Jenő álláspontjához csatlakozott és 1921-ben, Landlerral és Hirossik Jánossal, a frakció képviseletében részt vett az Internacionálé III., moszkvai kongresszusán. A következő évben Bécsben személyesen is megismerkedett Th. Mann-nal. 1923-ban kötetbe gyűjtve adta közre 1918–1922 között írt politikai és történetfilozófiai tanulmányait. A következő években főképpen a marxizmus és a munkásmozgalom ideológiájának történetével foglalkozott M. Hessről, Lassalle-ról írott tanulmányaiban. Számos cikket közölt a KMP bécsi folyóiratában, az Új Márciusban, valamint – különböző álneveken – a Bp.-en megjelenő 100 %-ban. 1928-ban a KMP Központi Bizottsága (KB) megbízta, hogy állítsa össze a párt küszöbön álló II. kongresszusának vitatéziseit. ~ – a mozgalmi nevével jelzett – ún. Blum-tézisekben Landler Jenő elgondolásai nyomán és az Internacionálé VI. kongresszusának programjára támaszkodva kifejtette, hogy a párt közvetlen stratégiai célja Mo.-on nem a proletárdiktatúra, hanem a munkásság és a parasztság demokratikus diktatúrája. A KB 1929 tavaszán a tézistervezet ellen foglalt állást; ~ ezután nyilatkozatban vonta vissza tervezetét, majd a KB kívánságára nyilvánosan is önkritikát gyakorolt. 1929 őszén a párt gyakorlati irányítása végett illegálisan három hónapot töltött Bp.-en. Miután visszatért Bécsbe, az osztrák kormány megtagadta tartózkodási engedélyének meghosszabbítását. Ekkor családjával együtt a SZU-ba költözött. Moszkvában a Marx-Engels-Lenin Intézet munkatársa lett, és D. Rjazanovval részt vett Marx 1844-ben írott Gazdasági filozófiai kéziratainak filológiai rekonstrukciójában. 1931 nyarán a Forradalmi Írók Nemzetközi Szövetsége megbízásából Berlinbe utazott, hogy a Német Proletárforradalmár Írók Szövetségében a proletár avantgarde-dal szemben a realizmus irányvonalát képviselje. 1933-ban visszatért Moszkvába. Írásai a következő években jórészt az 1933-tól megjelenő Lityeraturnij krityik c. folyóiratban jelentek meg, ő maga – M. Lifsiccel, I. Szaccal és Uszijeviccsel – a folyóirat állandó munkatársa volt. A SZU Tudományos Ak.-ja Filozófiai Intézetének munkatársaként 1935-től 1939-ig a Der junge Hegel c. monográfiáján dolgozott, amelyre 1943-ban megkapta a filozófiai tudományok doktora fokozatot. A mű 1948-ban Zürichben jelent meg könyv alakban. Még a Hegel-monográfia munkálatai közben, 1936–37 telén írta A történelmi regény c. könyvét, amely először oroszul jelent meg. A harmincas évek közepén publikált kisebb tanulmányaiban a realizmus különböző elvi vagy módszerbeli kérdéseit vizsgálta (Elbeszélés vagy leírás, 1936; A realizmusról van szó, 1938), és számos tanulmányt írt a világirodalom nagy kritikai realistáiról. Politikai álláspontját 1939-ben a Néptribun vagy bürokrata c. írásában fogalmazta meg: cikke a személyi kultusz burkolt kritikája. 1938-ban az Internacionálé népfrontprogramja jegyében megindult Moszkvában az Új Hang c. folyóirat, amelynek – Révai Józseffel együtt – vezető publicistája volt. Ettől kezdve újból fokozott figyelemmel követte a mo.-i eseményeket, állást foglalt az urbánusok és népiesek vitájában (Harc vagy kapituláció, 1940; Prológ vagy epilóg, 1941); tanulmányokat közölt Adyról, Babits Mihályról, Illyés Gyuláról. 1945. aug. 1-én tért vissza Bp.-re. 1945-től 1949-ig az esztétika és kultúrfilozófia tanára a bp.-i tudományegy.-en, az MTA ig. tagja (1948-49), elnökségének tagja (1949–58). 1946. jan.-tól a Fórum c. társadalomtud.-i folyóirat egyik szerk.-je, a Társadalmi Szemle szerk. bizottságának tagja. Cikkei, előadásai, a MKP kulturális politikájának képviseletében, a marxizmus álláspontját fejtették ki, a kor ideológiai, irodalmi vitáiban a m. irodalom progresszív, demokratikus hagyományait emelték az élő irodalom normájává (Pártköltészet, 1945; Demokrácia és kultúra, Irodalom és demokrácia, A magyar irodalom egysége, 1946). A polgári filozófia irányzatainak kritikusaként a háború után főként az egzisztencializmust bírálta. 1949-ben kirobbant az ún. Lukács-vita, melynek középpontjában ~ demokrácia-elmélete állt, amely nem egyezett az eluralkodó személyi kultusz elveivel. A vitát Rudas László indította meg a Társadalmi Szemlében és Révai József zárta le, ~ álláspontját jobboldali elhajlásnak minősítve. Következtetések az irodalmi vitából c.-mel újabb önkritikát adott közre a Társadalmi Szemlében. A szovjet irodalom, a szocialista realizmus tanulmányozásának az elmulasztásáért is bírálták. A bírálat után közreadta a szovjet írókról szóló tanulmányait. A vitát követő években elsősorban elméleti munkával, a reakciós irracionalizmus bírálatával (Az ész trónfosztása, Bp., 1954) foglalkozott. A rendszeres marxista esztétika kidolgozását készítette elő. 1956. jan.-ban felszólalt a IV. német írókongresszuson, máj.-ban olasz egy.-eken tartott előadásokat. Jún. 15-én az ún. Petőfi-kör filozófiai vitáján a marxizmus újjászületésének perspektívájáról beszélt. Az 1956-os forradalom és szabadságharcban Nagy Imre okt. 25-én alakult kormányában a népművelési tárca vezetésével bízták meg. Okt. 30-án részt vett a MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottságának megalakításában. A kormányban a Varsói Szerződésből való kilépés ellen szavazott. Nov. 4-én a bp.-i jugoszláv követségre menekült, innen Romániába vitték; ott vetette papírra marxista esztétikájának első részét. 1957. ápr. 10-én visszatérhetett Bp.-re. 1957-től 1967-ig nem szerepelt a m. közéletben, tudományos kutatásait folytatta; emellett több interjúban nyilatkozott politikai kérdésekről nyugati lapoknak. 1963. ápr. 28-án felesége meghalt, az ő emlékének ajánlotta esztétikáját, amelynek első – német nyelvű – kiadása 1963-ban jelent meg (Die Eigenart des Ästhetischen; m.-ul Az esztétikum sajátossága, I–II., 1965). Az esztétika után az etika marxista rendszerének kidolgozását tervezte, ennek előmunkálataként fogott hozzá a társadalmi lét elméletének analíziséhez. Ontológiájának két kötetnyi kéziratát és a két kötet gondolatait tömörítő Prolegomenát közvetlenül halála előtt zárta le. A hatvanas évek közepétől ismét részt vett a m. szellemi életben, 1967-ben visszavették a pártba, átigazolása 1957 óta függőben volt. Több nyilatkozatot, interjút adott készülő művéről, a marxizmus reneszánszáról, fiatalkori munkásságáról. Különféle kérdésekről eszmecserét folytatott a párt vezetőivel. 1970 őszén hozzákezdett önéletrajzához, de a műnek csak a – mintegy 40 oldal terjedelmű – vázlata készült el (Gelebtes Denken). 1970-ben, 85. születésnapja alkalmából Frankfurt Goethe-díjjal tüntette ki. Felesége mellé temették el a Kerepesi temető Munkásmozgalmi Pantheonjában. – M. Műveinek bibliográfiája: Oltványi Ambrustól (Irod. tört., 1955, 1958); Lakos Katalintól (Helikon, 1965); Jürgen Hartmanntól (Gespräche mit G. L., herausgegeben von Theo Pinkus, Hamburg, 1967). 1969-ben kezdődött el műveinek gyűjteményes kiadása magyarul: Művészet és társadalom (Bp., 1969); Világirodalom (I–II., Bp., 1969); Magyar irodalom–magyar kultúra (Bp., 1970); Utam Marxhoz (I–II., Bp., 1970); Történelem és osztálytudat (Bp., 1971); A heidelbergi művészetfilozófia és esztétika – A regény elmélete (Bp., 1975); A fiatal Hegel (Bp., 1976); A társadalmi lét ontológiájához – Szisztematikus fejezetek, Történeti fejezetek, Prolegomena (Bp., 1976); A történelmi regény (Bp., 1977); Ifjúkori művek, 1902-1908 (Bp., 1977); A modern dráma fejlődésének története (Bp., 1978). – Irod. Az MTA I. és II. osztálya által L. Gy. 70. születésnapja alkalmából 1955. ápr. 13-án rendezett ünnepi ülés anyaga, Fogarasi Béla megnyitó beszédével (MTA Társadalmi és Történeti Tudományok Osztálya Közl., 1956); Festschrift zum achtzigsten Geburtstag von G. L. (Neuwied-Berlin, 1965); Glowka, Detlef: G. L. im Spiegel der Kritik, 1945-1965 (Berlin, 1958); Lichtheim: G. L. The Man, His Work and His Ideas (London, 1970); G. Bedeschi: Introduzione a L. (Bari, 1970); Mátrai László: A filozófus halálára. In memoriam Georgii Lukács (Kortárs, 1971. 8. sz:); Búcsú L. Gy.-től. Déry Tibor, Kelen Jolán, Vitányi Iván, Almási Miklós, Koroknai Zsuzsa, Simon István, Eörsi István írásai (Élet és Irod., 1971. 24. sz.); F. Raddatz: G. L. im Selbstzeugnissen und Bilddokumenten (Reinbeck bei Hamburg, 1972); Bourdet, F.: Figures de L. (Paris, 1972); Hermann István: L. Gy. gondolatvilága (Bp., 1973); Á. Heller: Jenseits der Pflicht. Das Paradigmatische der Ethik der deutschen Klassik (Revue Intern. de Philosophie, 1973); Kenyeres Zoltán: L. Gy. és a magyar kultúra (Gondolkodó irodalom, Bp., 1974); Lendvai L. Ferenc: A fiatal L. történetfilozófiájához: Magyarország és Kelet-Európa (Világosság, 1975. 6. sz.); Zoltai Dénes: Párbeszéd és vita L. Gy.-gyel (Kritika, 1976. 7. sz.); Simon István: L. Gy. (interjú, Írószobák, Bp., 1976); Tudományos emlékülés L. Gy. születésének 90. évfordulója alkalmából 1975. ápr. 22.-én, Szabolcsi Miklós megnyitó beszédével (MTA Társadalmi és Történeti Tudományok Osztálya Közl., 1976); Renner, R. G.: Ästhetischer Theorie bei L. Gy. (Bern und München, 1976); Tamás Aladár: 100% (Bp., 1977); Fehér F.-Heller Á.-Márkus Gy.-Vajda M.: Megjegyzések L. elvtárs Ontológiájához (Magy. Filozófiai Szle., 1978. 1. sz.); Tőkei Ferenc: Jegyzetek L. Gy. postumus műveiről (Társadalmi Szle, 1979. 1. sz.); Földényi F. László: Az egyértelműség igézetében. Az etika és az esztétika a fiatal L. gondolkodásában (Világosság, 1979. 5. sz.); Aczél György: Politika, művészet, alkotás (A kor, amelyben élünk, Bp., 1979); Ungvári Tamás: Avantgarde vagy realizmus. Brecht és L. vitájáról (Bp., 1979). – Szi. Kassák Lajos: Egy ember élete – Kommün (r., Bp., 1935); Sinkó Ervin: Optimisták (r., Novi Sad, 1955); Lengyel József: Visegrádi utca (r., Bp., 1957); Lesznai Anna: Kezdetben volt a kert (r., Bp., 1960); Szűcs Bernát: L. Gy. emlékére (vers, Kortárs, 1971. 8. sz.); Popperné Lukács Mici: Emlékeim L. Gy.-ről (Nagyvilág, 1975. 10. sz.) – Televíziós portréfilm készült róla (rendezte: Kovács András, 1969).

Magyar színházművészeti lexikon, 1994

(Bp., 1885. ápr. 13.–Bp., 1971. jún. 4.): filozófus, esztéta. Filozófiai, esztétikai tanulmányokat végzett Bp.-en, Berlinben, Heidelbergben. 1902-ben a Magyarságban, 1902–03-ban a Magyar Szalon c. folyóiratban jelentek meg színikritikái. 1904-ben egyik alapítója, legfőbb pénzügyi támogatója volt a Thália Társaságnak, amelynek fennállása alatt alelnökként tevékenykedett. Lukács György inspirálta a darabok kiválasztását, színpadra állítását, hozzájárult a színművek művészi-esztétikai értelmezéséhez. Részben itt szerzett tapasztalataiból írta meg „Drámakönyvét”, amelyet a Magyar Tudományos Akadémia Lukács Krisztina-díjjal jutalmazott. Ezután számos esztétikai és filozófiai művel jelentkezett, s bekapcsolódott a közéletbe. 1919-ben közoktatásügyi népbiztos lett. A Tanácsköztársaság bukása után emigrációban élt. 1945-ben tért haza. A bp.-i egyetem tanára, 1946–1950 között a Fórum c. lap szerkesztője, 1956-ban Nagy Imre kormányában népművelési miniszter volt. 1957-ben visszavonult a közélettől. 1948-ban és 1955-ben Kossuth-díjat kapott. Színházi tárgyú munkái: A modern dráma fejlődésének története, I–II. (1911); A magyar társadalmi dráma fejlődése (1934); Goethe és kora (1946).Lukács György

Politika CD

Lukács életrajzát megírni nem a mi tisztünk. Ezért közöljük a Szabad Nép 1956. október 28-án kiadott életrajzát, majd októberi tevékenységét mutatjuk be részletesebben. "1885-ben született Budapesten. Már kora fiatalságában részt vett a haladó mozgalmakban. Az 1919-es Magyar Tanácsköztársaság közoktatásügyi népbiztosa volt. A forradalom bukása után a két világháború között emigrációban élt Bécsben, Berlinben és Moszkvában. Hazánk felszabadulása után a Budapesti Tudományegyetemen egyetemi tanárrá nevezték ki, rendes tagja lett a Tudományos Akadémia majd az Akadémia elnökségének. Tudományos munkássága átalakítóan hatott a magyar irodalomtudományra, kivételes visszhangot váltott és vált ki a külföldön is. Műveit számos idegen nyelvre lefordították, több külföldi tudományos akadémia választotta tiszteletbeli tagjává. Lukács György élénk közéleti tevékenységet is fejt ki, tagja a Béke Világtanácsnak. Számos magyar és külföldi kitüntetés tulajdonosa." 1956 tavasza óta vett részt újra a politikai életben, előadást tartott a Petőfi Körben. Nevelt fia szerint "intuitíve érezte, hogy most van valami a sztálinizmussal szemben." A KV 1956. október 23/24-én tartott ülésén kooptálták a KV-ba. 1956. október 26-án népművelési miniszter lett Nagy Imre kormányában. Azzal a feltétellel vállalta el, hogy csak a válságos időkben segíti a kormányt, és régi barátja, Újhelyi Szilárd lesz a helyettese. hivatalos életrajzírója szerint: "Lukács mint kulturális miniszter még be sem nem a minisztériumában, nem beszélt ott a vezető tisztviselőkkel sem, egyetlen intézkedése az volt, hogy tanítványait elküldte az egyetemi kollégiumokba, kezükbe adta a saját takarékbetétkönyvét, azzal a céllal, hogy a kollégisták utazzanak haza, ne tegyék ki magukat a zűrzavaros állapotoknak, és ha nincs pénzük, Lukács takarékbetétkönyvéből vegyék ki a pénzt és így fizessék ki a vasúti jegyet. Persze ez az intézkedés is illuzórikus volt, mert október 23. után a takarékpénztárak nagy része zárva tartott, és normális vonatközlekedés sem volt." Lukács 1970-ben 1956. október 30-án tagja lett az MSZMP Intéző Bizottságnak, 31-ig volt tagja Nagy Imre kormányának. Lukács az MDP feloszlatása mellett, és a Varsói Szerződésből való kilépés ellen szavazott, utóbbi kérdésben Szántóval. "November 3-án későn jöttem haza a Parlamentből, és alighogy lefeküdtem, felhívtak Szántóék, hogy Gertrúddal menjünk el hozzájuk. Ők ott azonnal azt proponálták, menjünk a jugoszláv követségre, mert az oroszok bejönnek. Bevallom, kialvatlan állapotomban elfogadtam ezt a gondolatmenetet, noha -és ezt megint saját védelmemre mondom- mihelyt egykét órát aludtam a követségen, már megbántam a dolgokat. De akkor már nem lehet elmenni." Az életrajzíró: "[...] november 4-én reggel hat órakor már Hermann Istvánt és Heller Ágnest hívta fel a jugoszláv követségről, s azt kérte, hogy az 'Esztétika' kéziratát vegyék magukhoz." Az MSZMP Intéző Bizottsága többször ülésezett a nagykövetségen. Szántóval és Vassal november 18-án hagyták el a követséget és a szovjet hatóságok letartóztatták majd Romániába internálták őket. Novemberben Münnich, januárban Kállai próbálta őket rávenni a Kádár-rezsimet elitélő álláspontjuk megváltoztatására. 1957 áprilisában hazaengedték, büntetőjogi eljárás nem indult ellene. Budapesten élt haláláig, 1971-ig.

tudósportál

Az MTA tagja (l.: 1948. júl. 2.; r.: 1949. okt. 31.).

könyvei